Megértem, hogy megértem!

Hip-hip hurrá!!!!

Ez is kipipálva... nagyon sok energiám ráment, de most baromi büszke vagyok magamra.

Az elmúlt pár hétben egyre fokozódó idegbajom volt, mert az erősödő vizsgadrukk teljesen átmosta az agyamat. Az utolsó napokban mintha addig nem is tanultam volna... AZ ÉG VILÁGON SEMMI nem jutott eszembe.

Életemben nem féltem még így, mint a szóbeli vizsgától. Nem a bukástól tartottam, mert annak a veszélye nem fenyegetett. Az írásbeli dogáim nem lettek rosszak, így nem volt indokolt, hogy ennyire kiakadjak. Valójában a tanáraim irányából érkezett nyomás feszítette az idegrendszerem... én meg dinka ugrottam. Éreztem az elvárásukat egy-egy szép kerek 5-re. Míg élek hálás leszek nekik ezért. Mintha tudták volna, hogy számomra az ÁTLAGOS NEM ELFOGADHATÓ. Főleg Marika és Antónia volt az, aki katalizátorként hatott rám.
Tudtam, hogy születhet egy-két jó eredmény, de álmomban sem gondoltam, hogy mind az öt tárgyból irodalomból, nyelvtanból, történelemből, földrajzból és informatikából is megkapom a maximum pontot a szóbelin.
Hááááát, most mit is mondjak... meg vagyok magammal elégedve. Az vesse rám az első követ aki a helyemben nem lenne büszke magára. Na jó, azért nem hordozom körbe a bizonyítványom, mint egy véres kardot, de letagadni se fogom. Végül is ez volt a cél, ha már csinálom, csináljam úgy, hogy ne kelljen miatta pirulnom.
A JÓ ISTEN is velem volt. Az öreg kaporszakállú soha nem hagyott még cserben, életem semelyik területén sem.

Valószínű, hogy az isteni gondviselésen kívül a Verától kapott "halványlila dunszt" is segített valamit. Minden esetre az osztály jót derült az én speciális kabalámon.